A magyarul olvasó érdeklődők számára az elmúlt években megjelent néhány írás, mely a címben megadott témát érinti. Sokak előtt bizonyára ismert Erich Fromm és Daisetz Teitaro Suzuki egy-egy esszéjét tartalmazó könyv, a Zen-buddhizmus és pszichoanalízis (Helikon, 1989). Fromm a vallásosság iránt már csak neveltetése miatt is nyitott, filozófiai érzékenységgel megáldott analitikus volt. Az idősebb Suzuki pedig a Zen buddhizmus első nagyhatású népszerűsítője a modern világban.
Időrendben a következő fontos írás a neves magyar pszichoanalitikus Lust Iván tollából származik, „Ragaszkodni és elengedni: hasonlóságok és különbségek a pszichoanalitikus és a buddhista magatartásban” (Animula, 1996). A szöveg a Magyar Pszichoanalitikus Egyesület 1996-os őszi konferenciáján elhangzott előadás leírt változata. Eisler és Lajtai szerzőpáros cikke a Pszichoterápiában jelent meg „A vipassana és a pszichoterápia” címmel (2000, 8: 33-44). Tudtommal a szerzőknek „sajátélményük” is van az ősi buddhista vipassana meditációs módszerről.

A pszichoanalízis második nemzedékéhez tartozó Franz Alexander témába vágó klasszikus írása 2002–ben jelent meg magyarul a Serdülő- és gyermek- pszichoterápia hasábjain „A pszichés folyamatok biológiai értelme (Buddha tanítása az elmélyülésről)” címmel (2, 2002/1, 78-91). Tudtommal ez az 1922-ben elhangzott és rá egy évre német nyelven megjelent írás szolgáltatja az első komolyabb pszichoanalitikus – ösztönpszichológiai – elemzést a témáról.

Maga Freud az Újabb előadások a lélekelemzésről című, 1933-ban megjelent könyvében szentel egy bekezdést a meditáció technikájának. Talán nem mindenki előtt ismert, érdemes idézni: „Azt is könnyen elképzelhetjük, hogy bizonyos misztikus gyakorlatokkal sikerülhet felforgatni az egyes lelki instanciák közötti normális viszonyt, például úgy, hogy az érzékelés segítségével e gyakorlatok révén olyan dolgokat lehet felfedezni, az én mélyén és az ösztön-énben, melyek különben hozzáférhetetlenek voltak. Hogy vajon ezen az úton elérik-e ezt a végső bölcsességet, amelytől az örök üdvösséget várják, azt bátran kétségbe vonhatjuk. Mindazonáltal hozzátehetjük, hogy a pszichoanalitikus gyógyító eljárás hasonló megközelítési módon alapul. Törekvése ugyanis erre irányul, hogy az ént erősítse, a felettes-éntől függetlenebbé tegye, látóterét szélesítse, és oly módon fejlessze szervezettségét, hogy az ösztön-éntől újabb területeket hódíthasson el. Az ösztön-én helyét fokozatosan az énnek kell elfoglalnia” (Filum, 1999, 90-91. old.).

A 2002-2003-as tanévben anyagot gyűjtöttem a témában. Ekkor találkoztam két végzős orvostanhallgatóval, akik szintén hasonló témában kutattak. Egyikőjük diplomamunkája el is készült. Emlékeim szerint a szerző a vipassana meditáció bevezető gyakorlatának (ún. anapama) terápiás hatását vizsgálja, különös tekintettel a pánikrohamokra. Nem tudom, hogy megjelent-e az írás.

Kutatásaim rövid foglalata 2004-ben látott napvilágot a Pszichoterápiában (2: 77-84), „Buddhista meditáció és pszichoanalízis: lényegesebb szempontok” címmel. Az írást végig uralja egyfajta szemléletbeli bizonytalanság. Egyrészt meggyőződésem volt és most is az, hogy az introspekció több évezredes tapasztalata rengeteg tanulsággal szolgálhat a pszichoterápia, leginkább az analitikus szemléletű terápiák számára. Másrészt fontos a kézenfekvőbb út is, nevezetesen az, hogyan értelmezhetők a buddhista meditációs technikák, és a meditációban átélt tapasztalatok a modern mélylélektani irányzatok által feltárt ismeretek fényében.

A szakirodalmat tanulmányozva az volt a benyomásom, hogy a meditáció és a pszichoterápia kapcsolódási pontjai leginkább háromféle irányzathoz tartozó terapeuták számára jelentősek: a pszichoanalitikus, a transzperszonális és a kognitív-viselkedés terápiák művelői tollából találtam cikkeket. Az analitikus megközelítés képviselői közül legátfogóbb elemzést a kortárs amerikai pszichoterapeuta és buddhista gyakorló Mark Epstein adott először a Thoughts without a Thinker: Psychotherapy from a Buddhist Perspective (Duckworth, 1996) című könyvében. A szerző azóta újabb összefoglaló munkát is tett közzé, ami – emlékeim szerint – két éve jelent meg. Ami a buddhista meditációs technikákat illeti a vipassana, a zen és a tibeti iskolák tantrikus gyakorlatai kerültek szóba.

Természetes, hogy a különböző buddhista irányzatok elterjedése jótékonyan hat a kölcsönös tanulásra. Érdekes tapasztalat volt számomra például, mikor nemrég a Buddhista Főiskolán, egy Egyesült Államokból érkező, vietnámi származású csan buddhista szerzetes-szaktekintély a transzperszonális Wilber tanai segítségével értelmezte a meditációs tapasztalatot.

Úgy tűnik, hogy a pszichoanalitikus szerzők közül Bion gondolatai rokoníthatók leginkább a buddhista attitűddel, technikával. Az Attention and Interpretation című 1970-ben napvilágot látott könyvében például egészen odáig elmegy, hogy egyáltalán nem biztos, hogy az a páciens, akit tegnap láttam, az ugyanaz, akit ma látok, mint ahogy az sem biztos, hogy én ugyanaz a személy vagyok mindkét időpontban. Nyilván a szervezet állandó biológiai önrepreodukciójára, és a tárgy- és szelfreprezentációk belső dinamikus rendszerére gondolhatunk ezek hallatán. Mind a test, mind a lélek dinamikus, minden pillanatban szerveződő, az itt és mostban konkretizálódó rendszer. Miért vagy miben keresnénk hát az állandóságot? Bion nem ad választ erre a kérdésre (legalábbis ebben a művében nem), de hát nem is filozófus, sem nem vallásalapító. A buddhizmus válasza ismert: az állandóság szervező ereje a vágyakozás. Mármost Bion azt írja, hogy emlék és vágy nélkül kell hallgatni a pácienst. Az analitikus technika szempontjából megszívlelendők Bion útmutatásai még akkor is, ha az elméleti alapállásban nem is osztozik vele az ember. A káosz elmélet, mint lehetséges perspektíva, megjelenése az analitikus elméletben is erősítheti ezt a „buddhista ihletettségű” trendet. (A káosz elmélethez lásd Galatzer-levy cikkét „Chaotic possibilities” címmel az International Journal of Psychoanalysis 2004/2 számában).

Azon terápiák esetében, ahol a terapeuta munkájához tartozik saját tudattartalmainak állandó monitorozása, különösen hasznos lehet a meditáció művelése a terapeuta számára. A hazánkban gyakorolt általam ismert módszerek közül a zen és kínai változata a csan meditáció, valamint a vipassana meditáció látszik alkalmasnak erre, mert ezek azok módszerek, ahol a tudattartalmak a kontempláció közvetlen tárgyát képezik.

Pszichiátriai betegekkel végzett osztályos munkám során néhány csoportban alkalmazom a meditáció egyes elemeit. Tapasztalataim szerint a betegek – gyakorlatilag kórképtől függetlenül – jól reagálnak a gyakorlatsorra, melynek célja a belső nyugalom és figyelmi állapot kialakítása, fenntartása.

Fontos alkalmazási terület lehet még az etika. Aktuálisan is felmerült (lásd az International Journal of Psychoanalysis 2004/1 számát) annak fontossága, hogy etikai kérdésekkel a szakma rendszeresen foglalkozzon. Márpedig etikát nehéz művelni világnézeti kérdések feszegetése nélkül. Meggyőződésem, hogy „a buddhista meditatív hagyománynak lehet mondanivalója a terápiás tapasztalat, az etikai magatartás és világnézeti hozzáállás harmonizálhatóságának” kérdésében.

Hazánk abban a szerencsés helyzetben van, hogy a legkülönbözőbb buddhista irányzatok immáron „hagyományosan” képviseltetik magukat. Van intézményes bázis, és elég jó a könyvtári ellátottság. A nemzetközi kapcsolatok folytonosnak tűnnek. A tanulásnak, kutatásnak tehát megvan a bázisa.