Sok szó esik a politika alapvető formáiról, például a külpolitikáról, a belpolitikáról, vagy a pártpolitikáról stb. De alighanem kevesen találkoztak a szexuálpolitika kifejezéssel, s valószínű, hogy nem is nagyon tudnak vele mit kezdeni. Pedig ilyen is van, még akkor is, ha nem emlegetik. S egyáltalán nem olyan jelentéktelen, mint első pillantásra gondolnánk! Hiszen mind az egyéni, mind a társadalmi élet egyik alapvető problémája a férfiak és nők viszonya, amelyet valamilyen formában minden társadalom szabályozni és intézményesíteni próbál (mint fennmaradásának és fejlődésének alapfeltételét).
Éppen ez a törekvés a lényege a szexuálpolitikának, bár „illendőségből” (vagyis a szexuáltabu maradványainak következtében) inkább más neveken – pl. népesedéspolitikaként, családpolitikaként, nőpolitikaként stb. – emlegetik. Minthogy pedig a nemek viszonya szerves és alapvető része minden közösségi életnek, a szexuálpolitikát egyszerűen nem lehet kihagyni belőle. Igy az legalább hallgatólagosan beépül szinte minden politikai törekvésbe: a szociálpolitikába vagy a kultúrpolitikába éppúgy, mint az egészségpolitikába vagy a kisebbségi politikába. S persze a pártpolitikába is, amely mindezekkel foglalkozik, az adott párt (vezetésének) értékrendszere és célkitűzései alapján.

A szexuálpolitika története

A politika által irányított (vagy követett) társadalmi változások többé-kevésbé mindig befolyásolják a nemek viszonyát; ez utóbbi pedig visszahat a politikára. A kettő közötti kölcsönhatást már sokan felismerték a multban, így például Wilhelm Reich, aki S. Freud tanításából azt a következtetést vonta le, hogy a társadalom forradalmi átalakítását a szexuális elnyomás és a patriarchalizmus felszámolásával kell kezdeni. Az általa indított „Szexpol” (szexuálpolitikai) mozgalomnak a 20. század harmadik évtizedében kezdődő kibontakozását csak Hitler és a nácizmus győzelme akadályozta meg. (Az ő „szexuálpolitikájuk” ugyanis kizárólag a „fajvédelmet” és a magasabbrendűnek tartott árják szaporodását célozta, a Birodalom világuralma érdekében.)

A munkásmozgalom és a nőmozgalom az előző századforduló körüli években igyekezett pozitiv és progresszív szexuálpolitikát kialakítani. Ennek megvalósítására jó alkalomnak tűnt az oroszországi „szocialista forradalom” győzelme. A kezdeti eredmények azonban hamar visszájukra fordultak a sztálini önkényuralom bevezetésével, annak ellenére, hogy a szovjet alkotmány biztosítani kívánta a nemek egyenjogúságát stb.

Hasonló volt a helyzet hazánkban is a 2. világháború után. A meghirdetett (szexuál)politikai normák és a társadalmi-politikai gyakorlat ellentmondásosságát szemléletesen demonstrálja például a nemrég megnyitott „Szex és kommunizmus” című kiállítás is. Kétségtelen azonban, hogy a Kádár-rendszer (főleg a 70-es évektől) fokozatosan enyhített a szigorú, baloldali puritanizmuson, például engedélyezte szexuális felvilágosító könyvek megjelenését, hozott egy népesedéspolitikai kormányhatározatot, amelyben a „családi életre nevelés” bevezetését is elrendelte az állami oktatás minden szintjén; azonkívül lehetővé tette a korszerű fogamzásgátló eszközök árusítását stb.
A rendszerváltás után ez a folyamat két, egymással ellentétes irányban folytatódott. Egyrészt elárasztotta hazánkat a szexhullám, s vele a pornográfia és a prostitúció. Másrészt a korszerű szexuális nevelés (s benne a családi életre nevelés) intézményesítésére irányuló próbálkozások nem kaptak támogatást a politika részéről, sőt, inkább a konzervatív, represszív törekvések kaptak szabad útat.

Szexuális jogaink chartája

Ennyit a szexuálpolitika mai helyzetének történeti előzményeiről. S minthogy a férfiak és nők közötti viszony alapját az egyéni szabadságjogok (és ezek korlátai) képezik, érdemes szemügyre venni, hogyan foglalta össze és határozta meg a nemiséggel kapcsolatos, alapvető, emberi jogokat a 14. és 15. Szexológiai Világkongresszus:

1. A szexuális szabadság joga. Ez magában foglalja minden szexuális igény és képesség kifejezésének szabadságát, kivéve természetesen a szexuális erőszakot, kizsákmányolást és visszaéléseket.
2. A szexuális autonómia, integritás és a test biztonságának joga. Vagyis, hogy erkölcsi elveink alapján, és minden erőszaktól mentesen, önállóan szabályozhassuk nemi életünket.
3. A szexuális magánélet joga: egyénileg dönthessünk nemi életünk intimitásáról, amennyiben ez nem sérti mások jogait.
4. A nemi egyenlőség joga: mentesség a diszkrimináció minden formájától, tekintet nélkül a nemre, a szexuális beállítottságra, életkorra, vallásra, társadalmi hovatartozásra vagy fogyatékosságra.
5. A szexuális élvezet joga, amely az önkielégítést is beleértve alapvetően fontos a testi-lelki jóllét szempontjából.
6. Az érzelmes szexuális megnyilvánulások joga. Az embernek jogában áll szexuális vágyait érzelmek közlésével kifejezni.
7. A szabad szexuális társulás joga: ez a házasságkötés és a válás, vagy más jellegű, felelősségteljes szexuális társulások lehetőségét jelenti.
8. A szabad és felelős gyermekvállalási döntés joga, amely annak eldöntésén kívül, hogy vállalunk-e gyermeket, hányat és mikor, a születésszabályozás eszközeinek teljes hozzáférhetőségét jelenti.
9. Jog a tudományosan megalapozott szexuális információkhoz és az átfogó szexuális neveléshez.
10. Jog a szexuális egészség gondozására, mindenféle szexuális zavar vagy fertőzés megelőzésére és kezelésére.

Egy világkongresszusi határozat természetesen nem kötelező érvényű egyetlen államra sem, függetlenül attól, hogy ezt az Egészségügyi Világszervezet is megerősítette. Ám ugyanakkor elvárható, hogy a demokratikus kulturállamok szexuálpolitikája messzemenően figyelembe vegye a szexológia vezető szakembereinek ajánlásait.

A nemi kapcsolatok jogi szabályozása

A kérdés tehát az, hogy hazánkban mennyire érvényesülnek az emberek szexuális jogai és milyen a nemek viszonya az élet különböző területein? Ez legkönnyebben a jogszabályok terén mérhető le. Az Alkotmány, mint legfőbb jogszabály természetesen kimondja a férfiak és nők teljes egyenjogúságát, ami elvileg ma már vitán felül áll. Más kérdés, hogy a gyakorlatban mennyiben érvényesül. Jogilag a polgári törvénykönyvben teljesebbnek látszik az érvényesülése, mint a büntetőjogban, amelynek reformja megkezdődött ugyan (egyik nagy eredménye például a felnőttek közötti, kényszermentes homoszexuális kapcsolat büntethetőségének megszűntetése), de további reformokra is szükség lenne. Vonatkozik ez például a „nemi erkölcs elleni bűncselekmények” büntetőjogi szabályozására, amelyben nincs korszerű meghatározása a „fajtalanság” (vagy éppen a „természet elleni fajtalanság”) fogalmának. (A törvényalkotó minden jel szerint a heteroszexuális közösülést tartotta egyedül „természetesnek”.)

A legutóbbi idők kitűnő új jogszabálya a házastársak közötti, erőszakos közösülést is büntetni rendeli, ám csak magánindítvány alapján. Márpedig az erőszakot elszenvedő sértettől aligha várható, hogy kiszolgáltatott helyzetében feljelentse az elkövetőt. Problematikus az is, hogy mit tekint a törvény „súlyosan szeméremsértő cselekménynek”. Mert az a körülmény, hogy egy viselkedés „a nemi vágy felkeltésére vagy kielégítésére szolgál” (a törvény szerint), az sokféleképpen értelmezhető, s nem feltétlenül sérti a „szemérmet” (ami önmagában is bizonytalan és változó tartalmú fogalom). De lehetne sorolni további problémákat is, például a „megrontás” vagy a „vérfertőzés” kapcsán.
A szexuális büntetőjog reformja, korszerűsítése tehát egyik fő célkitűzése lehetne a mai szexuálpolitikának. De ide tartozik célként a hagyományostól eltérő szexuális kapcsolatoknak (pl. illegális együttéléseknek) a hagyományos (monogám, heteroszexuális) házassággal egyenértékűkénti kezelése, és az eddigi „családpolitika” felülvizsgálata is.

A szexuális kultúra terjesztése

A jogi szabályozás korszerűsítésén túl a szexuálpolitika alapvető feladata a szexuális szabadságjogok megismerésének és a velük való élni tudás feltételeinek biztosítása. Ez konkrétan azt jelenti, hogy a szexuálpolitika egyik fő célkitűzése a tudományosan megalapozott szexuális kultúra terjesztése lehet, beleértve az egyéni pszichoszexuális fejlődés kedvező feltételeinek megteremtését. A szexuális kultúra terjesztéséhez pedig egyrészt a médiát (főleg az elektronikus médiát) kellene szabályozni – éspedig részben fejleszteni, részben korlátozni! –, másrészt a közoktatás és köznevelés intézményeit kellene a szexuális kultúra terjesztésére alkalmassá tenni.

A különböző felmérések ugyanis azt mutatják, hogy az emberek szexuális kultúrája még ma is igen alacsony szintű. Nemcsak, hogy nem ismerik sszexuális jogaikat és lehetőségeiket, hanem élni sem tudnak vele: intézményes oktatás és nevelés hiányában nem képesek sikeresen feldolgozni a rájuk zúduló szexuális ingertömeget, nem tudnak felkészülten választani a sokféle szexuális viselkedésminta közül. Igy aztán nagyon esetleges, hogy milyen szexuáletikai értékrendjük alakul ki (s kialakul-e egyáltalán valamilyen). Ez a magyarázata az elavult kapcsolati minták továbbélésének, az érzelmi és szexuális zavarok rendkívüli megszaporodásának (beleértve a féltékenységet és egyéb párkapcsolati játszmákat éppúgy, mint a különböző szexuális funkciózavarokat és szenvedélybetegségeket).

Átgondolt és korszerű szexuálpolitika hiányában a szexuális-párkapcsolati kultúra terjesztésének ma nálunk sem gazdája nincs, de koncepciója, vagy éppen projektje nem létezik. Csupán néhány esetleges, félig kidolgozott és rövid életű próbálkozás történt az elmúlt években, egyének vagy civil szervezetek részéről, de egyik sem tudott meggyökeresedni és intézményesedni. Holott rendelkezünk nyugati mintákkal, amelyeket könnyen lehetne adaptálni a hazai viszonyokra. (Gondoljunk pl. Svédországra, ahol már az 1950-es években bevezették a kötelező, iskolai szexuális nevelést.) Nyilvánvaló, hogy elsősorban a hivatásos nevelőket kellene erre felkészíteni, vagyis a pedagógusképző (és továbbképző) intézményekben teret adni a szexuálpedagógiának. Az iskolák nevelési tervébe és tanmenetébe pedig beiktatni — s nemcsak az osztályfőnöki órák keretében, hanem külön tanórákon (akár „magánélet-tannak”, akár „életvezetési ismereteknek” hívjuk ezeket) – a szükséges ismeretek és készségek elsajátítását, természetesen tankönyv alapján.

A nemek erőviszonyának rendezése

A szexuálpolitika alapvető célkitűzése ma a férfiak és nők hatalmi viszonyának rendezése lehet. Ez azért elsődleges, mert a patriarchalizmusból, a hagyományos férfiuralmi rendszerből csak az elmúlt száz évben kezdtünk kiemelkedni (a formális egyenjogúsítás deklarálásával), de a folyamat még korántsem fejeződött be. A férfiak hatalmi fölényéről többek között a parlamenti képviselők nemek szerinti megoszlása tanuskodik szemléletesen. A nőmozgalom nálunk még nem olyan erős, hogy ezen is tudott volna változtatni. Mint ahogy azon sem, hogy a munkanélküliség sokkal jobban érinti a nőket, mint a férfiakat, s a munkavállalás terén is eleve hátrányos helyzetben vannak a hasonló képzettségű férfiakkal szemben. Hasonló a helyzet a bérezés terén (nem is szólva az otthoni „második műszakról”, a háztartási teendők megosztásáról, vagy a gyermekgondozásról).

Egy német szexológus (Eberhard Schorsch,, 1984) tanulmányában megállapítja, hogy a nemek viszonyát változatlanul egy szexualizált, vagy nem-szexualizált erőszak jellemzi. Ennek legnyilvánvalóbb formája a nők elleni erőszak, amit a hagyományos szemlélet „megbocsáthatónak”, pl. féltékenységből eredő „lovagias indulatnak” tartott. Sőt, különböző elméletek is születtek ennek magyarázatára. Az egyik ilyen az évezredes férfiuralom tényére utal. A másik az un. provokáció-elmélet, amely szerint mindig a nők provokálják, feldühítik a férfit, így a nő csak megérdemelt büntetését kapja. Egy harmadik elmélet szerint a nők mazochisták: igényelnek egy kis kínzást a férfi részéről. A freudizmus nyomán eléggé elterjedt az a vulgáris ösztönelmélet is, amelynek lényege, hogy a kielégítetlen ösztönszükségletek nyomán a tudattalanban felhalmozódó feszültség előbb.utóbb robbanásszerűen ki szokott törni, s agresszivitásban nyilvánul meg.

Az ilyen elméletek azonban nem nyujtanak igazi magyarázatot az erőszak okait illetően. Mert bár a nők ritkán agresszívak a férfiakkal szemben, viszont igen agresszívek tudnak lenni a gyermekekkel szemben (az elhanyagolástól a gyermekgyilkosságig terjedő skálán). Az „önfeláldozó anyaszeretet” hangsúlyozása megtévesztően elfedi a gyermekek elleni női erőszak tényeit. Schorsch szerint ennek kritikus időszaka a csecsemő és az anya szimbiotikus viszonya, amit az anya ambivalensen él át. Hagyományos elképzelés, hogy a nő csak a gyermekvállalás révén találja meg és teljesíti ki saját identitását. Pszicho-analitikus hasonlattal élve a gyermek a nő számára „péniszpótlék” (amely a „péniszirigység” megszünését és a teljesértékűség elérését jelenti). Ugyanakkor a csecsemő kiszolgáltatottsága felszabadulás helyett korlátokat rak az anyára és belső ellenállást, ingerültséget, haragot vált ki, bár ezeket a bűntudat rögtön el is fojtja.

A szimbiózis során átélt ambivalencia egyfajta „őstraumát” jelenthet a gyermek számára: egyrészt később is vágyik a szoros, szimbiotikus kapcsolatra, másrészt fél is tőle (és bosszút akar állni az őt „elhagyó” anyán – s ha fiú, akkor általában a nőkön). Schorsch szerint a férfi identitás kialakításának feltétele az anyával való „primer identifikáció” feloldása. Érdekes gondolata, hogy a férfiak nők elleni nemi erőszaka (ami gyakran sikertelen), ez a szexualizált agresszió a törékeny férfi önbizalom erősítését célozza. A nemek közötti erőszak okaira tehát többféle magyarázat lehetséges, s ezekkel egy hatékony szexuálpolitikának számolnia kell.

Esélyegyenlőség és szexuálpolitika

A nők és férfiak jogilag szentesített egyenlősége még nem jelent tényleges esély-egyenlőséget, csupán annak egyik feltételét teremti meg. Az esélyegyenlőség azt jelenti, hogy a nők is azonos esélyekkel vehetnek részt nemcsak a közéletben (szavazás, választhatóság stb.), hanem a munkavállalásban, a képzésben és továbbképzésben, valamint a magánélet jogainak (párválasztás és együttélés, házasság és válás stb.) gyakorlásában is. A folyamat kibonatkozásához szemléletváltásra, a jogalkalmazás és a közvélemény tudatos alakítására van szükség, éspedig egy koordináló központ segítségével, amely a médiát és a közoktatást egyaránt befolyásolja.

Ugyanez érvényes azt etnikai, a vallási és a szexuális kisebbségek nemiséggel kapcsolatos szokásainak vagy törekvéseinek kezelésére. Ez utóbbiak meglehetősen ellentmondásosak és eltérőek, sokféle előítéletet hordoznak.

A szexuálpolitikának tehát nagy kihívásokkal kell(ene) szembenéznie nálunk is. Az egyik ilyen kihívás például a mesterséges megtermékenyítéssel és a béranyasággal kapcsolatos. Kétségtelen, hogy mindkettő számos jogi, erkölcsi és pszichológiai problémát vethet fel, ám ez még nem ok arra, hogy elítéljük. Hiszen a gyermekvállalás, mint alapvető emberi jog gyakran csak ezek révén valósítható meg. Hogy ki a gyermek valódi anyja, az a béranyaság esetén szemlélet és megítélés kérdése, s nem feltétlenül okoz idebtitászavart (vagy éppen az emberi kapcsolatopsk „cinikus piacosítását”). Az anyaság fogalma kétségtelenül módosulhat és relativizálódhat a béranyaság következtében. Ám egy örökbe fogadott vagy nevelt gyermek is meg tudja szokni, hogy „két anyja van” (illetve volt egy másik is); személyiségfejlődése ettől még zavartalan lehet.

A házasság és a családi élet értelmezésének különböző „medrei” lehetnek egy pluralisztikus társadalomban, amelyben érvényesülhet az individuális igények sokfélesége. Ez azonban nem ellentéte a felelősségtudatnak és szolidaritásnak, bár tény, hogy a párkapcsolatok napjainkban egyre informálisabbá és bomlékonyabbá válnak. Ez a kihívás a szexuálpolitika számára a párkapcsolati kultúra terjesztését írja elő.

Szilágyi Vilmos dr.