„Én a magam részéről nem szeretem azt az irodalmat, amely feleslegesen, kérkedőn, félreértelmezett lazaságból trágár. Írni csak akkor szabad így, ha elengedhetetlen a megjelenített világ igazságához. Akkor viszont muszáj.”
Amikor 1998 októberében a Katona József Színház bemutatta Portugál című tragikomédiámat, egy jeles szakmabeli kedélyesen lapogatta meg a vállamat, majd abbéli, tökéletesen szilárd meggyőződésének adott hangot, hogy darabommal a „Spiró-iskola” hagyományait folytatom. A lapogatás után kérdőn nézhettem, mert kifejtette, hogy mindenekelőtt a nyelvhasználat miatt jutott erre a következtetésre, azon belül is a trágár szavak használata miatt. Nyilvánvalóan Spiró György Csirkefejére, és a zseniális műben olvasható/hallható nem kevés bazmegre gondolt a jeles szakmabeli.

Tény, hogy Spiró korszakalkotó drámája többek között ezen a téren, a nyelvhasználat tekintetében is revelatív erejű volt, más kérdés, hogy nem ezt tartom legnagyobb erényének. A trágárság azonban bizonyos értelemben valóban a Csirkefejjel nyert létjogosultságot magyar színpadon, bár nem valamiféle diadal fölötti öröm íratja ezeket a sorokat. A képmutató, elfedő, eufemisztikus fogalmazás kötelező érvénye megszűnt a Csirkefejjel – de sajnos egy teljes félreértésen alapuló tévútnak is teret engedett. Amit szabad, azt kötelező – gondolták, és gondolják is egyes írók, a befogadói lélek viszont szerencsére érzékeny, védekezik, így aztán a ha kell, ha nem-durvaságok ugyanolyan hamisak a színpadon, mint más művészeti ág egyéb területein.
A durvaság, a káromkodás, a csúnya beszéd ugyanúgy, ahogy maga a nyelv, csupán eszköz lehet értelmes író kezében (fejében), semmiképpen nem cél.
Amikor a Portugált írtam, tudatosan nem foglalkoztam azzal, hogy mennyire polgárpukkasztó, mennyire érdekeskedő adott esetben a bazmeg természetes közegben történő alkalmazása. (A természetes közegen itt nem a színpadot, hanem a darabbéli, adott szituációt értem). Úgy érzem, ha elméleti síkon foglalkoztam volna a problémával, azaz ha problémát csináltam volna belőle a magam számára, akkor azonnal művivé váltak volna a dialógusok. Minthogy a darab egy falusi kocsmában játszódik, és minthogy abszolút mértékben realista alaphelyzetekből indul ki minden jelenet, a természetességhez hozzátartozik egy-egy káromkodás. Akkor lenne a dolog nemigaz, ha nem hangzana el.

Tudom persze, hogy a színpad nem utca. Hogy minden másként hat. Már csak ezért is nagyon lényeges, hogy a színészek ne játsszanak rá a durvaságokra, hanem – ahogy az életben – teljesen harmonikusan használják a szalonképes és a szalonképtelen kifejezéseket (már ha a bazmeget szalonképtelennek nyilvánítjuk)

Az előadások során ugyanakkor további káromkodások is bekerültek a szövegbe, amit részint sajnálok, részint megértek, hiszen az indulat, a feszültség akár tudatalatti, civil vehemenciákat is ébreszthetnek a színpadon lévőkben, és úgy érzik, a Portugál egyes szituációiban nem kell visszafogni magukat, a darab világába „belefér” némi cifrázás. Bár mondom, ennek nem örülök túlzottan. Aminek viszont igen, az az a fajta színészi intelligencia, amely azt eredményezi például, hogy pontosan érzik és értik: nem minden szereplő beszélhet csúnyán, nem mindenki használhat bizonyos kifejezéseket.
Ennyit a magyar nyelvű Portugálról.

Három cseh színház mutatja be ősszel a darabot, és éppen a szövegben található durvaságok okoznak nekik problémát. A cseh fordítás ugyanis némileg finomkodóbb lett, mint amilyen az eredeti, és ezt azzal magyarázzák, hogy Csehországban egyszerűen elképzelhetetlen a színpadról elhangzó csúnya beszéd. Fordítás esetében mindig az az elsőszámú szempont, hogy az adott nyelven érvényes, természetes, hihető, élő legyen a szöveg, így aztán felesleges lenne akadékoskodnom emiatt – legfeljebb csodálkozom, és némi örömmel állapítom meg, hogy nálunk ilyen probléma, legalábbis, ami a a művészszínházak közönségének toleranciáját illeti, nincs.

Zárójelben jegyzem meg, (zárójelben tehát, hogy én a magam részéről nem szeretem azt az irodalmat, amely feleslegesen, kérkedőn, félreértelmezett lazaságból trágár. Írni csak akkor szabad így, ha elengedhetetlen a megjelenített világ igazságához. Akkor viszont muszáj. Mivel is búcsúzhatnék mással, mint egy rossz példával: zárójel vége, bazmeg.)